Az ember kettős természete

Az ember kettős természete

Mindannyiunkban kétféle természet lakozik: Káiné és Ábelé. Káin az ember önös része, amely birtok­vágyó, és újra meg újra megpróbál hatalmába kerí­teni valamit, vagy akaratát másokra rákényszeríte­ni. Káin, akinek neve birtoklást jelent, uralkodni akar rajtunk, birtokolni akar bennünket, felül akar kerekedni rajtunk. Ábel az ember szellemi része, az ember igazi ter­mészete, az, amilyennek lenni készült. Neve annyit jelent: lélegzet. Örökké harmóniára törekszik, ki­egyenlítésre, a meglévő állapotok javítására, és mindenben a jót kívánja életre kelteni. Az ember­nek ez a valódi szellemi természete, amely csend­ben, feltűnés nélkül igyekszik tenni a jót.

A bibliai történet szerint Káin megöli testvérét, Ábelt. Az ember alantas természete diadalmaskodik a szellemember felett. Ábelt azonban valójában nem lehet megölni, hiszen ő a mi igaz, valós termé­szetünk, a bennünk, valamennyiünkben ott lakozó halhatatlan istenember. Akivel azonban mi azono­sítjuk magunkat, az rajtunk keresztül működik, be­tegségeket, sorscsapásokat és szenvedést vagy pedig egészséget, harmóniát és boldogságot hoz létre.

A mi kezünkben van a döntés, hogy kinek adjuk oda a gyeplőt, ki hat rajtunk keresztül. Életünk minden pillanatában jogunk van a választáshoz, ahhoz, hogy újak döntést hozzunk. Például: MOST!!!

Embernek lenni annyit jelent, mint az eget a föld­del összekötni. A szellemnek és a léleknek csupán a testben adatik meg az a lehetőség, hogy találkoz­zanak egymással, hiszen szemben álló erőkről van szó. A szellem koncentráltan az egység felé törek­szik, míg a lélek ki akarja terjeszteni magát, min­dent átfogóvá akar válni, és ekként elérni az egysé­get. A szellem célja az önvaló, az egység. A lélek célja a te, a kapcsolat. Az anyag célja pedig a mi, az együtt. Az ember erőtér a két pólus között, a szellem és az anyag között. Ám ez az erőtér a két pólussal együtt létezik. Mihelyt az egyik pólus megszűnik, megszűnik az erőtér is. Nagyon sok jó ember, aki már elindult az önmaga megtalálásához vezető bel­ső úton, panaszkodik arról, hogy fogyóban az ere­je. Ez mindig annak a jele, hogy a harmónia vala­hol megtört, hogy az egyik oldal túlságosan hang­súlyossá vált. A tökéletesség tehát nem azt jelenti hogy: vagy-­vagy, hanem sokkal inkább azt: is-is.

A tudomány mindig szakítópróbát alkalmaz, hogy a céljának legjobban megfelelő anyagot megtalálja. Embernek lenni annyit jelent: emberré válni, és ez a lehető legmagasabb követelményeket állítja elénk. Mégis kénytelenek vagyunk hát újra meg újra szakítópróbák elé állni, éspedig a jól ismert mondás értelmében: „Ami nem küld padlóra, az megerősít." Ám még ha padlóra küld is valami, fel­adatom abban áll, hogy azonnal felpattanjak, és még nagyobb figyelemmel készüljek a következő vizsgára. Ha megpróbálunk kitérni egy ilyen próba elől, kikényszerítjük az élettől, hogy sorscsapással igazítson rá bennünket a helyes útra. Egy darunak önmagában semmi értelme nincs, feladatát csak akkor teljesíti, amikor terhet emel.

Meg kell tehát ismernünk feladatunkat, elfogad­nunk és beteljesítenünk, de nem azért, hogy kar­mánkat kiegyenlítsük vagy az égben egy jobb he­lyet szerezzünk magunknak, hanem azért, hogy feladatunk szeretetteljes betöltésével az Egész javát szolgáljuk. Ha csupán kifinomult egoizmusból te­vékenykedünk, nem vagyunk többek szellemi nap­számosoknál. Ám ha szeretetből végezzük dolgun­kat, mi leszünk maga az út. Hiszen éppen ez a feladatunk: figyeljük az utat, menjünk végig az úton - s váljunk magunk is úttá. A tökéletes ember olyan, mint a nap, amely jóra, rosszra egyaránt süt. Bárhol tűnjék is fel, a világ fényesebb és szeretetteljesebb lesz létezése által. Sugárzik, melegít és átvilágít mindent, ami a köze­lébe kerül. „Isten képmásává" válik, és áldást jelent mindenki számára.

 

/Kurt Tepperwein: A szellemi törvények/