Ki vagyok én?

Ki vagyok én?

Először a külvilágban keressük a választ. Igyekszünk találni egy elvet, egy jó ötletet, egy irányzatot, amivel megpróbálunk azonosulni. Az aktuális társadalmi elvárások mentén keresgélünk, akkor is magunkra erőltetünk ezt-azt, ha nem tetszik, csak, hogy igazán menők legyünk. Annyi maszkot aggatunk magunkra, hogy néha már azt sem tudjuk melyik álarc mögött vagyunk mi. A maszkjaink olyanok, mint a szüleink, a tanáraink, a barátaink, a főnökeink arcai. Minden helyzetre van egy jól feltehető álca, attól függően, hogy a felettesünknek, a házastársunknak, a beosztottunknak vagy a barátainknak játszunk az élet nagy színpadán.

Ha bárki megkérdezi tőlünk, hogy kik vagyunk, akkor többnyire ilyen és hasonló válaszok jönnek: „Szülő vagyok.” „Főnök/beosztott vagyok.” „Testvér vagyok.” „Szegény/gazdag vagyok.” „Nő/férfi vagyok.” „Sikeres/sikertelen vagyok.” Mindig külső tulajdonságokkal azonosítjuk magunkat.

Ahogy az évek szállnak, úgy kopunk ki a szerepekből és keressük még inkább önmagunkat. Egyre kényelmetlenebb a maskarák viselése, szeretnénk végre szabadok lenni. Ahhoz, hogy azt ismerjük meg, akik valójában vagyunk, le kell dobnunk magunkról a külvilágot, a mázat. A világ csak akkor tűnik el, ha a bennünket félrevezető elme lecsendesedik. Befelé fordulunk, elkezdjük magunkat megfigyelni. Egyre fontosabbá válik a csend, az elvonulás, egy nyugodt hely, a természet lágy öle. A csend segít a belső zajos világunkat lenyugtatni. A szépen felépített identitás kezd összeomlani, légüres térbe kerül, ahol külső szemlélőként visszatekint magára, elborzad és fokozatosan dobja le a felhalmozott rétegeit. Úgy, mintha egy hagymát szednénk szét.

Elégedettséggel tölt el bennünket a nyugalom érzése. Pihenünk, relaxálunk, meditálunk. Jólesik a megfelelésnélküliség.

Amikor visszatérünk a hétköznapokba – hiszen dolgozni, családot ellátni szükséges - újra egy élénk világ vesz körbe bennünket. Egy nyüzsgő város, sok ezernyi impulzus, és a nehezen megszerzett nyugalom és gondolatnélküliség úgy tűnik el, mintha sosem létezett volna. A különféle élethelyzetek gondolatokat és cselekvést követelnek, az elménk újra dolgozni kezd.

Ám, ha egyszer megtapasztaltuk a belső csendet, akkor ezt később fel tudjuk idézni magunkban, ez a csoda velünk marad, nem tudjuk elveszíteni. A legzajosabb piacon, a buszon, a nyüzsgő utcán is képesek leszünk visszatalálni legbelső énünkhöz, valódi önmagunkhoz. Az önvaló ott található, ahonnan az én, az egó gondolata hiányzik.