A sirály – Márai Sándor és Mezei Mária titkolt szerelme

A sirály – Márai Sándor és Mezei Mária titkolt szerelme

Mezei Mária egy nagyon zárkózott színésznő volt. Legjobban olvasgatni szeretett az otthonában. A szerelmet azonban nagyon mélyen élte meg, Márai, a világot jelentette neki, ő volt az az ember, akivel le tudta volna élni az életét. Márai Sándor Sirály című műve ennek a különös szerelemnek a történetéről szól.

Mezei Mária az 1900-as évek közepén gyönyörű és foglalkoztatott színésznő volt. Márai Sándorral való találkozása az egész további életét meghatározta. Viszonyuk csak néhány hónapig tartott, de a színésznő halála napjáig ennek a szerelemnek az emlékeiből és érzéseiből táplálkozott.

Márai negyven éves volt, amikor találkozott az elbűvölő, harmincas éveiben járó színésznővel. Az írót levette a lábáról Mária a bájával, a színésznőnek pedig imponált Márai intelligenciája és az, hogy érettebb, tapasztaltabb férfi volt.

Kapcsolatuk soha sem teljesedhetett ki, titokban kellett találkozgatniuk, mert Márai nős volt és nem akarta szétrobbantani a házasságát. Volt, hogy szállodába mentek, vagy az éjszaka leple alatt sétálgattak, folyton trükközniük kellett, hogy valahogyan láthassák egymást.

A színésznő és az író távollétükben folyamatosan levelezgettek egymással, ezek a levelek megmaradtak az utókor számára. Mezei Mária örököse átadta a leveleket Szigethy Gábor irodalomtörténésznek, aki a titkos viszonyról könyvet is írt. A könyvből kiderül, hogy a színésznő ezer fokon égő személyiség volt, nagy lángon élte meg az érzelmeit és nem esett nehezére róluk beszélni. Márai azonban egy nagyon zárkózott ember volt, nem adta ki a magánéletét és az érzéseit. Naplóiban sem írt túl sokat a románcról. Az összes felgyülemlett érzületét, a Sirály című művében írta ki magából. A levelezések szerint az író nagyobb hatással volt a színésznőre. Mezei Máriának többet jelentett Márai, mint amennyit Márainak ő.

Ám azt hiszem, hogy a Sirály egy annyira mély lelkületű, filozofikus mű, hogy a fenti következtetést nem állíthatjuk biztosan. Márai befelé élt, a társadalmi közeg, a nős élet és valószínűleg a neveltetése ezt követelte meg tőle. A legmélyebb érzéseit, fájdalmait, kérdéseit a Sirályban fogalmazta meg. Olyan volt ez a mű számára, mint egy felszabadító vallomás, egy lelki terápia a továbblépéshez.

Ezt írja a regényben:

„Az emberek kényelmesek, s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el.”

A Sirály szereplői nem azonosíthatók be, nyíltan nem utal semmi arra, hogy a mű a kettejük szerelmi viszonyáról szól, de azok a dialógusok, melyeket a színésznő naplóiban és az író feljegyzéseiben lehetett olvasni, visszaköszönnek a regényben.

A színésznőt Márai hagyta el, talán mert felőrölte az örökös bujkálás és hazudozás. Mezei Mária soha nem tudta szerelmét kiverni a fejéből. Néhány évvel később, 1945 tavaszán a háború után összegzi magában a beteljesületlen viszonyt.

„Hónapok óta nem gondoltam rá. Néha, ha felvillant a neve az agyamban, olyan távolinak éreztem már, olyan idegennek, s már szinte fájt, hogy miért nem fáj már. Tegnap bementem véletlenül egy idegen szobába, s ott feküdt a »Füves könyv«. Nem szerettem azt a kis könyvet, sok-sok hazug, üres, nagyképű puffogás van benne, s nagyon kevés az igazi, a régi hangból. De elhoztam, lefeküdtem, s hosszú-hosszú idő óta, talán egy éve is elmúlt már, elkezdtem olvasni. Csak pár mondata csendült meg még bennem, de mint egy beporosodott, lehangolódott hangszer, amihez végre avatott kezek nyúlnak, úgy rezonált egyszerre az egész lényem. Csak olvastam és olvastam, s a jól ismert szavak és mondatfűzések visszhangoztak bennem, s egyre tisztább bennem a hang, az ő ismerős, egyetlen hangja, ami az én hangom is. S a távoli alak egyszerre olyan közelivé lett, s már ott ültünk az Óbudai Hajókormányosok Temetkezési Egyletének különszobájában, előttünk a piros savanyú bor, s ott jártunk a Hűvösvölgy havában, s házacskát kerestünk a megtakarított 25 000 P befektetésére, s mentünk a Lánchídon a hóban, röpködtek a sirályok, s a Ritz előtt megállt kitárt karokkal »ha még egyszer, csak egyszer lázadni tudnék«, s az Olasz vendéglőben zöldborsót eszem, s az ő szerény, halk hangja: »ha nem zavarnám, elutazhatnék magával?«, s a Palatinus és a Casino mozi és a Bródy kávéház és a Szatyor bár és kis kocsma, ahol a kasszában Krúdy szeretője ül kövéren és szuszogva, és mindaz a sok csodálatos kirándulás és utazás kis fekete kocsin, amin lógott a számtábla, s ahol az ördög ült a hátunk mögött és »vigyorgott«. És a lakás illata az estén, mikor először belépett az ajtón magasan és ismerősen, s én színpadi festékkel bemázolt arccal térdeltem a kandalló előtt. S az íróasztala előtt a zöld lámpa fénye és a cserge kemény tapintása, amibe belepakolt és a vörösboros, hosszú lábú poharak. És mindenben az otthon melege, mindég, mindenkor, a hazataláltság kifejezhetetlen boldogsága, könnyűség, vidámság, okosság. Ragyogó szemeim, sima arcom, és ő a prémgalléros kabátban, ahová egyszer belebújt az arcom, s azt éreztem, hogy velem már soha semmi baj nem történhetik, mert hazaértem.

Még olvastam a Füves könyv mondatait, mikor egyszerre torkon ragadott az egyedüllét. Felnyögtem hangosan, s a könny szivárogni kezdett a szememből. Hosszú, hosszú idő óta ráébredtem megint, hogy visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul egyedül vagyok, sokkal-sokkal inkább egyedül, mint 941 előtt valaha is – és sokkal fájdalmasabban, mert tudom, most már tudom, hogy nincs segítség, nincs menekvés, ez most már örökre így marad.”

 

Felhasznált irodalom: Szigethy Gábor-Mezei Márai Szerelem, Helikon Kiadó, 2011

A Mezei Máriát ábrázoló fotók forrása: mandarchiv.hu; a Márai Sándort ábrázoló fotó forrása: cultura.hu.