A szeretet szövedéke

Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsokkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan.

Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást.

Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék azért, hogy újra találkozhassam vele. Érezzem ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.

Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedéke. Hogy aztán sose felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.