Mindennapi félelmeink

Mindennapi félelmeink

A félelem az alapja nagyjából mindenfajta konfliktusnak az életünkben. Legbelsőbb félelmünk kitárni a valódi egyéniségünket, gondolatainkat és érzéseinket, mert akkor sebezhetők leszünk.

Már egészen kicsi kortól, az öntudatunkra ébredés hajnalától mások szeretetére vágyunk. Megtapasztaljuk, hogy mindenkinek elvárásai vannak felénk a környezetünkben. Ha szépen viselkedünk, kedvesen mosolygunk, ügyesen elmondunk egy verset, akkor nagyon szeretnek bennünket. Megtapsolnak, megdicsérnek, elismernek, megölelnek. Ezért folyamatosan ezekért a pozitív visszajelzésekért munkálkodunk. Állandó megfelelésben éljük az életünket, de elfelejtjük azt, hogy leginkább önmagunknak kellene megfelelni, és nem utolsó sorban önmagunkat kellene szeretni. A gyermekeket is feltétel nélkül kell szeretni. Megölelni őket akkor is, ha hülyeséget csináltak, elmondani, hogy szeretjük őket, csak arra haragszunk, amit tettek. Aki kicsiny gyermekkorától érzi, hogy minden helyzetben számíthat a családjára, az később is kiegyensúlyozott lesz. Nem érzi szükségét pótcselekvésnek, csellengésnek, verekedésnek, mások bántásának, mert nincs szüksége ezekből a játszmákból energiára.

A kislányomtól, ha megkérdezem, hogy kiket szeret a környezetében, nagyon kedvesen felsorolja a családtagokat, a barátait, majd a mondat végén azt mondja:” és magamat is szeretem”. Ennek én rendkívül örülök! Hiszen ez a legfontosabb. Gyermekként még megvan bennünk az önszeretet, de ahogy belenövünk a társadalmi elvárásokba, úgy kopnak ki ezek az érzések. Ha valaki ezt mégis kimondja, akkor azt mondják rá, hogy gőgös, beképzelt, felfuvalkodott. Pedig ez csak a lelki egyensúly egyik alaptényezője.

A napokban történt szörnyű terrortámadások miatt rengeteget gondolkodtam, hogy mi vezethetett el idáig. Nem politikai értelemben, hanem lelki értelemben. Sok embertől hallom, hogy növelte az agressziót a számítógépes játékok megjelenése, a digitalizált világ, az erőszakos könyvek, a „tuc-tuc” zene. Úgy gondolom, ezek valójában csak eszközei a pótcselekvésnek, mellyel jelen társadalmunk fiataljai a rájuk szakadt szabadságot megpróbálják kitölteni.

A 15. században a könyvnyomtatás állítólag veszélyeztette az emberiség normális gondolkodását és a megszokott munkamorált. Néhány generációval ezelőtt az amerikaiak elborzadtak a rock & roll és a jazz térhódításán, valamint a fantasy képregények megjelenésén. Úgy gondolták, hogy ezek sérültté teszik a fiatalok lelkét.

Emberi kapcsolatok hiánya

Nem ezek megjelenése a baj, hanem az emberi kapcsolatok hiánya. Egyre kevesebb idő jut elmélyült beszélgetésekre, mert mindenki rohan és pénz csinál. Eltűnt az életünkből a változatosság, a spontaneitás, hajtjuk a mókuskereket. Annyi inger között élünk, főként a nagyvárosokban (a vidékből még nem halt ki mindez teljesen), hogy az ingerküszöbünk megemelkedett, a kisebb hatásokat már észre sem vesszük, a csekélyebb dolgoknak nem tudunk örülni. Mindenből a nagy, a szenzációs kell. Csak nézzünk meg egy hírműsort. Ha arról szólna, hogy Pista bácsi és Marika néni elment a nyugdíjas klubba és egy jót táncoltak, s újra fiatalnak érezték magukat, vagy arról, hogy a helyi iskola tanulói műsort adtak a helyi óvodásoknak, vagy arról, hogy egy falu lakói társadalmi munkában szépítették a főteret,  akkor a legtöbb ember be sem kapcsolná a televíziót. Olyan hír kell, ami üt, amire felkapjuk a fejünket és tudjuk sajnálni magunkat, mert az is egy érzelem, amire annyira ki vagyunk éhezve. Meghalt, összeütközött, megölték, ráborult, lecsukták, felrobbant, tengernyi pénzt nyert, kinevezték ...ez ma a módi. A médiumok egyébként is rátesznek erre egy lapáttal, annyi a valótlan, lájkvadász cikk, mint még soha. Nagy gond az információs túlterhelés, a hatalmas és felesleges online tartalmak, amik közül szinte lehetetlen kiszűrni a hiteleseket. A túl sok információ és a túl sok inger frusztrációt okoz.

Ha egy gyerekkel otthon sokat beszélgetnek, a család eljár különféle programokra, együtt vacsoráznak és közben megvitatják a nap történéseit, kevesebb idő jut az értelmetlen tölteléktevékenységre. Mindez még nem elég azonban, szükség van dicséretre és elismerésre is, hogy a fiatal motiválttá váljon. Ám, ha egy fiatal örökösen magára van hagyva, „nyakában a kulcs”, zsebe kellő pénzzel tömve, akkor próbál élményekhez jutni és elismeréshez, hogy ő is számít valahol valakinek. Csapódik különféle bandákhoz, eszmékhez. Lázad és lázít. Próbál kitörni a semmiből, a közönyből. Olyan reakció ez, mint a „cry for help” effektus az öngyilkosok többségénél, figyelemfelkeltésre irányul. Ezt a jellemző kilátástalanságot egyre több szervezet próbálja meg kihasználni. Vallási szekták-, nagyvállalatok-, politikai tömörülések kötnek magukhoz kamaszokat és fiatal felnőtteket haszonszerzés és hatalomvágy okán.

A félelem normális érzelem, ösztönös rekació, mely már az őskor óta jelen van és védelmezi az emberek életét. Egészséges mértékben jó és motiváló, megtanít a gyengeségeinket felismerni és ezeken változtatni. Manipulatív módon azonban káros. A félelem ha tartósan fennáll, akkor megbetegít. Alvászavar, depresszió, pánikbetegség, önértékelési zavarok alakulhatnak ki. A félelemben tartott ember befolyásolható és irányítható és elveszíti szabad döntési lehetőségét. Könnyebb ezt olyanokkal tenni, akiknek nincsen meleg, szerető családja, támogató párja és önbecsülése. Figyeljünk hát gyermekeinkre és egymásra!

„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.”

/Rudolf Steiner/