Hideglelés - Elátkozott tárgyak

Hideglelés - Elátkozott tárgyak

A megmagyarázhatatlan dolgok mindig is vonzották az emberiséget. Számtalan különös tárgy létezett a történelem során, melyekhez hátborzongató történetek kapcsolódnak. Ilyenek a különféle elátkozottnak kikiáltott tárgyak is.

A rezgés univerzális törvénye szerint a világban minden mozgásban van, állandóan rezeg. Az energia és az anyag különböző frekvenciájú rezgések manifesztációja (megnyilvánulása). A tudósok a rezgést energiának hívják, a metafizikusok szellemnek. Minden dolognak a megtestesült formáját a frekvencia határozza meg. Minden gondolat, akarat, szándék, óhaj egy rezgés. Ezek különböző frekvencián mozognak és erejüknek, tartalmuknak megfelelően hatnak.

Mindennek, amely atomszerkezetű, van energiája vagyis auratere. Az auránk lenyomatot hagy mindenen, amivel kapcsolatba kerülünk, legyen az élő vagy élettelen. Minél hosszabb a kapcsolatunk például egy tárggyal, annál erősebben töltjük fel azt a saját energiánkkal. Úgy gondolom, hogy ez lehet az egyik magyarázata a különféle bizarr tárgyaknak. Ha egy tárgy gazdája egy megkeseredett, irigy, netán rosszindulatú ember volt, akkor ezeket a rezgéseket átadta a tárgynak, amit birtokolt, ez később, akár a tulajdonos halála után is kihatással lesz a környezetre, ahová a tárgy kerül.

A másik magyarázat az önszuggesztió lehet. Ha egy állítást elhiszünk, például azt, hogy egy tárgy betegséget okoz, és folyamatosan ezen rágódunk, egy idő után valóban megbetegszünk a negatív gondolataink hatására. A hit ereje hegyeket mozgathat meg pozitív és sajnos negatív irányba is.

Az általam lehetségesnek vélt harmadik teória az, hogy bizonyos szellemek nem tudnak eltávozni. Ennek oka lehet, hogy szeretteik erősen kötődnek hozzájuk és nem engedik őket távozni, vagy az, hogy a szellemnek még életében volt valamilyen lezáratlan ügye, ami miatt itt ragadt vagy épp hirtelen halt meg és nem is tudja, hogy már nem él. A szellemek átruházhatják érzéseiket különféle tárgyakra.

A Síró fiú

Egy spanyol festő, Giovanni Bragolin, előszeretettel örökítette meg a lakóhelye közelében található árvaház gyermekeit. A portrékon a legtöbb gyermek sír. A képeket aztán eladogatta. 1985-ben egy tűzoltó arról számolt be, hogy több ház oltása során talált a művésztől képeket, melyek síró gyermekeket ábrázoltak, egyik leghíresebb a Síró fiú című kép volt. A furcsa az volt, hogy a tűz ellenére a festmények nem sérültek meg.

A tűzoltó egy festményt elvitt a testvéréhez. Az öccse konyhája még aznap éjjel kigyulladt és leégett, ám a festmény sértetlen maradt. A család azonnal megszabadult tőle. Az eset kapcsán szárnyra kaptak a különféle találgatások. Lehetségesnek tartották, hogy a festő megpofozta a neki modellt álló árvákat, hogy a képeken hitelesebb legyen a sírás. Egyesek meggyőzően állították, hogy a gyermekek közül többen tűzben haltak meg és szellemeik a képekbe költöztek.

Thomas Busby széke

1702-ben halálra ítéltek egy Thomas Busby nevű férfit, apósa megfojtása miatt. Utolsó kívánsága az volt, hogy a kedvenc kocsmájában, a kedvenc székében ülve fogyaszthassa el akasztása előtti vacsoráját. Miután elfogyasztotta az ételt, Busby azt mondta, aki a szeretett székébe bele mer ülni a kivégzése után, az meghal.

A széket egy jó darabig senki sem merte használni, majd egy idő után a kíváncsi vendégek elkezdtek fogadásokat kötni, hogy ki mer beleülni az elátkozott bútordarabba. Akik beleültek, rövidesen elhaláloztak. A kocsma tulajdonosa 1972-ben, egy múzeumnak adományozta az ülőalkalmatosságot, melyet a múzeum dolgozói a plafonra rögzítettek, hogy senki se tudjon beleülni.

A Halál gyilkos istennője

A mészkőszobrot, melynek a Halál istennője nevet adták, 1878-ban fedezték fel egy ciprusi ásatás során. Keletkezését kr.e. 3500-ra teszik. A szobor megtalálása után az első tulajdonos Lord Elphont lett, akinek rövid időn belül hét családtagja is elhunyt. A halálok okát nem lehetett megállapítani, ezért a szobrot okolták a történtekért. Ivor Manucci és Lord Thompson-Noel, a két következő tulajdonos is életét vesztette, miután a Halál istennője a birtokukba került. A negyedik, és egyben utolsó tulajdonos, Sir Alan Biverbrook is belehalt a szobor ártó hatásába. Felesége és két lánya is rejtélyes körülmények között hunytak el. Sir Biverbrook életben maradt fiai a szobrot a Skót Királyi Múzeumnak adták, ahol ma is megtalálható.

Az Orlov gyémánt

A 250 karátos drágakő Indiából származik. A legenda szerint egy indiai szentély közelében található hindu szobor szeme volt, amit egy szerzetes ellopott. A sors ezért átokkal sújtotta a követ és a szerzetest is. A gyémánt későbbi tulajdonosai sorra öngyilkosok lettek.

A drágakövet 1772-ben Nagy Katalin cárnő számára vásárolta meg Grigoríj Orlov. Katalin a követ a koronájába foglaltatta. A gyémántot 1920-ban kimenekítették Szentpétervárról, 1932-ben pedig az Egyesült Államokba került. Nem sokkal később az importőr leugrott egy manhattani felhőkarcoló egyik emeletéről. A gyémánt későbbi női tulajdonosai közül többen vetették magukat a mélybe. A követ végül Charles F. Winson vásárolta meg, aki három darabra vágatta, hogy megpróbálja megtörni az átkot.