Világok között

Világok között - Az orvos és a látnoknő különös története

Az 1800-as évek elején élt egy különleges lány, aki kapcsolatban állt a túlvilággal. Üzeneteket közvetített, jóslatokat kapott. Élete rövid volt, a két világ között létezett. Kapcsolata egy neves orvossal, a spiritualitás magvát jelentette.

Dr. Kerner Justinius, a költő és orvos, 1786-ban született Németországban, hivatalnok apja kereskedő pályára szánta. Nagy nehezen kivívta szüleinél, hogy egyetemre járhasson, de nem tudták őt kellően támogatni ebben anyagilag, ezért a Tübingeni Egyetemhez vezető utat gyalog tette meg Ludwigsburgból. Este, holdvilágnál érkezett meg Tübingenbe, egy kapu előtt húzta meg magát, mert nem volt pénze szállodára. A reggeli órákban egy óriási szélvész ébresztette fel, ekkor vette észre, hogy egy kórház előtt éjszakázott. A szél egy darab papírost fújt az ölébe, egy orvosi recept volt ez, ebből arra következtetett, hogy ez arra utaló égi jel, hogy orvosi pályára kell mennie.

1804-ben el is kezdte Tübingenben az orvosi egyetemet. 1808-ban orvossá avatták, Hamburgba majd Bécsbe került, 1813-ban megnősült, majd 6 évvel később végleg letelepedett Weinsberg városkában, ahol főorvos lett. Életének meghatározó élményévé vált a Hauffe asszonnyal, a prevorszti látnoknővel való találkozása.

Friederike, a különös kislány álmai

Németországban, egy Prevorst nevű hegyi városkában élt egy erdőfelügyelő, akinek 1801-ben egy kisleánya született, aki a Friederike nevet kapta. Friederike egyszerűen nevelkedett, ám egészen korán megmutatkoztak különleges képességei. Álmaiban gyakran kapott tanításokat, valamint jóslatokat, melyek rendre bekövetkeztek. Mivel a kis hegyi városban nem volt lehetőség a kislányt taníttatni, elvitték őt nagyapjáékhoz, Lövensteinbe, hogy tanulhasson.

Friederike gyakran sétálgatott nagyapjával és bizonyos helyek közelében furcsa érzésekről beszélt. Ha temető mellett haladtak el, a lány szellemeket látott. Ez annyira megrémítette a nagyszüleit, hogy visszavitték őt a szülői házba. Közben édesapja beteg lett, ápolnia kellett. 19 éves korában férjhez ment egy nagyon távoli rokonához, ekkor vette fel a Hauffe családnevet. Éppen az esküvője napján temették a helyi papot, ezért a házassági szertartást megelőzően elment a temetésre. A koporsó mellett olyan érzése támadt, mintha az elhunyt vigasztalná őt és azt üzenné, soha nem hagyja el.  

Házasságának első három éve nyugalomban telt, majd egyik éjjel azt álmodta, hogy a lakásukban nagy a felfordulás és az ágyában annak az idős papnak a hullája fekszik, akinek az esküvője napján elment a temetésére. Közben, apja és két orvos arról beszélgetett, hogy ő milyen nagy beteg. Az álmot követő reggel magas láza lett, amit 14 napig nem tudtak levinni. Ettől kezdve folytonosan látomások gyötörték és állandóan beteg volt. Számtalan gyógymódot kipróbált, de egyik sem segített.

Friederike egyre rosszabbul érezte magát, ezért családja Weinsbergbe vitte, a híres Dr. Kernerhez. Dr. Kerner, a hagyományos orvoslás módszereivel kezdte el az asszonyt kezelni, de egy idő után azt tapasztalta, hogy bármilyen szert ad be a betegének, azok nincsenek jó hatással rá, sőt, az állapota rosszabbodik. Friederike azt mondta az orvosának, hogy kezelje őt energiával. Mivel a doktor nem értett ehhez, egy úgynevezett delejező embert hívott az asszonyhoz, aki minden nap megkezelte. Hauffe asszony egyre erősebb lett, egészen apja haláláig, mert az nagy visszaesést okozott az állapotában.

Friederike, 1829-ben, 28 évesen  hunyt el. Orvosát nagyon foglalkoztatta, hogy mi lehetett az állapotromlásának oka, ezért megkérte egyik barátját, hogy boncolja fel az asszonyt. A boncorvos számtalan megbetegedést látott a nő testében, de azt mondta, hogy soha nem találkozott még pályája során annyira fejlett és egészséges agyvelővel és gerincvelővel, mint amilyen az asszonyé volt. Idegein nyoma sem látszott a hosszú betegségnek.

Két lét között mozogva

Friederike még életében elmondta a doktornak, hogy a szellemek nem csak őt látogatják meg, hanem minden emberhez elmennek segítséget kérni, de nem mindenkinek nyílik meg „lelki szeme” rájuk. A szellemek között vannak sötétebb, haloványabb színű, rossz lelkek, akik az emberekre ártó hatással vannak és vannak közöttük világosabb színű, tisztultabb szellemek. Különösen rossz állapotban vannak azok a lelkek, akik valamilyen gonoszságot követtek el és azt nem tudták jóvátenni. Téves az a nézet, hogy az elhunytak haláluk után jók lesznek, tökéletesek és mindentudók. Abban a gondolatban leleddzenek sokáig, ami életükben a legjobban foglalkoztatta őket. Akik földi életükben szellemileg képezték magukat, azoknak könnyebb lesz az átállás.

Az embernek az életében használt 5 érzékszerve nem a teljes valóságot mutatja. Az ember három fő részből áll: testből, szellemből és lélekből. Nem egy világban élünk, hanem két lét között, melyek nincsenek elkülönítve, hanem egybeolvadnak. A halál nem megsemmisülés, hanem csak egy másik létformába átszületés. A hivatalos tudomány a halál okát betegségben, balesetben keresi, míg az spirituális tanítások szerint mindenki egy céllal, egy életfeladattal születik meg. A célok elérése közben különféle élethelyzetekbe kerül az ember, ennek következményeit kell viselnie. Egy földi élet nem elég az összes természeti és erkölcsi törvény megismerésére, ezért többször születünk, hogy elérhessük a tökéletesség azon fokát, melyre hivatva vagyunk.