5 perc a halál után

5 perc a halál után

Kivonat egy londoni püspök prédikációjából

Azt hiszem nincs oly állapot, mely felől jobban lennénk téves felfogással, mint a „halál” felett. Beszélünk a halál borzalmáról; a halálálomról; a halál sötétségéről; és néha ismételjük Aristoteles szájába adott azon megállapítást, hogy: a halállal mindennek vége van! Pedig egyetlen ezen kijelentéseknek nincs meg az alapja, ha tekintetbe vesszük az Új-Testamentom szerint a Krisztus feltámadásának tényét.

Ha például a halál borzalmát tekintjük akkor csak azt vészük figyelembe, hogy kellemetlen némelyikünkre a halálra való gondolat. De sok jó orvos azt állítja, hogy azon jajgatások, melyeket néha haldoklóknál észlelnek, nem okvetlen a testi fájdalmaktól erednek. S ha jajgatnak az még nem a halál, hanem egyéb okokra vezetendők vissza. Például egy fiatal orvos, ki nem is volt Istenhívő, beszélte: egy égő házból kimentett egy kis gyermeket és amikor bevitte a kórházba látva, hogy haldoklik, karjaiba fektette, hogy könnyebb legyen a haláltusája, közvetlen az utolsó leheletkor felnyitván szemeit mosolyra vonta száját, mintha valami nagyon szépet és örvendeset látott volna. Aztán meghalt.

Néhány évvel előbb két egyén, kiket javakorban lévőknek ismertem, közvetlen meghalásuk pillanataiban az egyik azt mondá: „Oh, mily gyönyörő”, a másik pedig: „Soha sem reméltem ily szépet láthatni!” Minden valószínőség szerint tehát mi átszületünk a másik világba oly nyugodtan és fájdalom nélkül, mint ahogy születtünk ebbe a világba. Itt az anyánk szerető ölelése fogad ott minden bizonnyal hasonlókép fogadnak minket.

Az mondatott: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis gazdagságból, hogy ha majd meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.” (A hamis sáfárról Luk. ev. 16. 9.)  A hamis gazdagság úgy értendő, hogy téves az a fogalom, hogy a vagyon a miénk, hisz a halálban itt hagyjuk! Tehát csak mint reánk bízott vagyont a helyes sáfárkodás céljára kell tekinteni.

Egy másik képet mutat a Szentírás (Luk. XVI. 22.), mely szerint a koldus Lázárt, amikor meghalt: „ ... az angyalok Ábrahám kebelébe vittek.”

Amikor aztán a halál borzalmainak fogalmától megszabadulunk a Krisztus feltámadásának ismeretében, akkor észrevesszük, hogy a halálálom képlete (metaphora) is tévesztő, így azon megállapítás, hogy a temető nyugalmi hely, csak arra szorítkozhat, hogy a testiségünk részére, mely kimerült.

Mert a szelleme elhunyt barátainknak nem alhat. Hisz öt percre a halál után ugyan az aki volt. Krisztus is azt mondta: „Hisz én vagyok.” (Luk. ev. XXIV. 39.) és így ha láthatnók az eltőnt barátunkat ő is azt mondana: „Igen én vagyok”.

Ha tehát a „halálálom” egy hiányos kifejezés, mit szóljunk akkor a „halál sötétségéről”?

Felteszem és hiszem nem túlzás, ha azt mondom: miképp nem is tudjuk mi a világosság amíg meg nem halunk! Olvastam dr. Liddon híres szónoklatát, melynek címe  „Öt perc a halál után” s ebben egy világot körül utazott öreg ezredesről beszélt, ki amikor barátai körül állták, hallgatva útiélményeit, végül azt a kijelentést tette: Remélem azonban, hogy egykor még sokkal csodálatosabb dolgokat fogok látni. Csodálkozva kérdék őt: „S mikor lesz ez?” Erre a kérdésre azt felelte: „Öt perccel halálom után remélem, hogy több csodát fogok látni, mint amennyit egyáltalában remélhetni.”

Véget jelent-e a halál, mint azt Aristoteles monda? Igaza volt-e ezzel a rövid aphorismával ? Talán helyesebb volna azt állítani, hogy az egyik élet végeztével kezdődik egy másik. Mert az áll a Szent írásban: „Én vagyok az élet, aki énbennem hisz, ha meghal is élni fog és aki él s énbennem hisz nem hal az meg soha.” (Ján. XI. 25/26.) Feltehető-e, hogy a Krisztus ezeket mondta volna csupán megtévesztés végett?

Sőt ha megbízunk a Krisztusban, akkor vigasztalók azon kijelentései, melyek szerint: „Elmegyek, hogy helyet készítsek tinéktek.” (János XIV. 2.) Ezt monda azon okból, hogy örvendhessünk, mert így számíthatunk arra, hogy szeretteinkkel a túlvilágon is találkozhatunk.

Azért a síron túli élet valóság, sőt még teljesebb életnek kell lennie, mint amilyennek az életet ismerjük itt.

Csak egy percre is feltehető, hogy az az erős energia, mely belőlünk kiment semmivé vált?! Nem-e inkább elképzelhető az, hogy immár teljesebb életformává vált!

Ha tehát azon megismerésre jutunk, hogy egy életfolytatásának kell lenni a testi halál után, akkor azon felismerés, hogy személyiségünk bár azonos azzal ami néhány vagy sok évvel előbb volt, még is intellektusunk fejlődött. Ha tehát intellektusunk nem pusztult el, úgy annak a következő létformában is fejlődni kell. Így azonban a földi életre való emlékezésnek is valamely formában és erőben is meg kell maradni. Ezen emlékezési képesség aztán előidézi vagy a boldogság érzetét, ha jó tetteire, de fájó és szenvedéses érzeteket, ha azt találja, hogy nem helyesen cselekedett. Nem is képzelhetek el borzalmasabb érzést, mint azt, ha öt perccel halálom után arra a felfedezésre jutnék, hogy valamit elmulasztottam jót tenni, vagy a rosszat kiegyenlíteni! Ez utóbbi egyenlő lesz a „pokol” fogalmával. Ellenesetben pedig a jó tettekre való emlékezés a „paradicsom”-ban való érzetet keltheti. Ily helyi érzetnek kell lenni, mert hisz Krisztus maga állapította meg Lukács ev.XXIII. 43. szerint: „... ma velem lész a paradicsomban.” Még fennmarad az a kérdés, hogy találkozhatunk-e a túlvilágban szeretteinkkel? Miután a földön is a szeretet az az érzés, mely összetartja és vonzza az emberi lényeket egymáshoz, úgy kétséget sem szenvedhet, hogy ez az érzés ott másik létformában azonosan működik. De hat az ellentétes érzés is, és így elképzelhető, hogy akik nem szerették egymást ott is egymásra találnak és ez nem lesz a legkellemesebb együttlét!

Mit tudjunk azonban mindezen gondolatokból magunkra nézve tanulságul levonni? Bizonyára azt, hogy amint előkészítjük e földi életünkben a holnapi napot és törekedünk a következő időkre jobb helyzeteket alkotni, úgy kíséreljük meg azon feltevésben, hogy az élet örök és mi ennek várományosai vagyunk, arra az időre is előkészületeket tenni, hogy kellemes felébredés legyen részünk.

 

/ Részlet Nérei Ödön, királyi tanácsos: A szellemtan története, elmélete és gyakorlása című, saját kiadású könyvéből. A könyv megjelenésének éve 1929./

Fotó: foter.com