A törődés ereje és az akaraterő diadala
Egy kiváló német neurológus és idegsebész a háború elől menekült Angliába. Egy London melletti város Gerincsérült Osztályának vezetője lett. A gyógyítást ő is úgy tanulta, mint sok millió medikus társa, ám volt egyvalami, amivel többet adott a betegeinek. Hitt bennük. A hitnek pedig óriási ereje van.
1839-ben, egy zsidó származású német orvos, Dr. Ludwig Guttmann, a háború és az üldöztetés elől Angliába menekült. A London melletti város, Aylesbury kórházának Gerincsérült Osztályára került. Hosszú, praktizálás nélküli évek eltelte után, igazi felüdülés és valódi kihívás volt Guttmann számára a gyógyítás. Az osztályra a harcok során sérült, lebénult hadirokkantak kerültek. Guttmann elborzadva tapasztalta, hogy a sebesülteket tető nélküli fém koporsókban szállítják a kórházba, emberszámba sem veszik őket, és az osztályon embertelen körülmények uralkodnak. A betegeket nem forgatják, ezért telis tele vannak bűzlő felfekvésekkel. Csak fekszenek az elfüggönyözött szobában, mint az élő halottak. Ekkor a kiváló neurológus hadat üzent a halálnak és új jövőt adott a magatehetetlenül fekvő betegek kezébe.
A fájdalom látványába és a halál rothadó bűzébe belefásult nővéreket felrázta ellentmondást nem tűrő stílusával. Tilos lett a teljes sötétítés, a betegeket 2 óránként forgatni kellett, és kötelezővé tette a betegekkel való beszélgetést. Rádiót vitt a kórterembe, felültette, majd tolószékbe tette a betegeket, gyógytornászt kért az osztályra, aki edzette, tornáztatta a sérült embereket és bokszzsákokkal, súlyokkal erősítette a deréktól lefelé bénult katonák felső testének izmait. Hatalmas empátiáról és kitartásról tett tanúbizonyságot. Sokan támadták, többek között a kollégái is. De ő állta a sarat, nem nyafogott, nem sajnáltatta magát, és ami a legfontosabb, nem adta fel. Példaképpé vált a betegei szemében, ő lett mindenki „Papája”. Így szólította őt az osztály összes dolgozója és páciense.
Papa krikett és kosárlabda versenyeket szervezett a kórház udvarán, gyakran ő is tolószékbe ült a kollégáival és beállt a játékba. A legnagyobbat tette, amit beteg, sérült emberekkel lehet tenni. Elsősorban a lelküket gyógyította. Elfogadtatta velük az állapotukat, erősítette a hitüket és megtanította őket arra, hogyan gondoskodjanak magukról.
Nagyon jól tudjuk, hogy a lélek sérülése ezerszer többet árt, mint bármi más. Nem volt elég ezeknek a szerencsétlen embereknek a rokkantság tudata, még a társadalom teljes közönyével is szembesülniük kellett. Nem csoda, ha lemondtak az életükről, egészen Papa érkezéséig. Az emberi szó, a sport, a verseny szelleme visszaadta az önbecsülésükben sebzett emberek számára a hitet, a teljes élet reményét és az élet ízét.
A törődés csodája
A Harvard Egyetem kutatói bebizonyították néhány éve, hogy a törődés gyógyít. A vizsgálatba irritáblisbél-szindrómában szenvedő betegeket vontak be. A résztvevők úgy tudták, hogy az akupunktúrás kezelések tüneteikre gyakorolt hatását tanulmányozzák rajtuk. A csoport egyik felénél egy meleg hangú, empatikus szakember végezte a kezelést, aki a résztvevőket figyelmesen kikérdezte, meghallgatta, az életükről meséltette őket. A másik csoportnál viszont ugyanazt a kezelést egy keveset beszélő, mogorva kutató végezte. Az eredmények szerint a kedves kutatóval találkozott csoport tagjai mind javulásról, jobb közérzetről számoltak be. A másik csoportnál viszont semmilyen javulást nem tapasztaltak. A kutatásvezető szerint a pozitív hatás az emberséges bánásmódnak és az odafigyelésnek volt köszönhető. Ezt a jelenséget elnevezték „odafigyelési-törődési hatásnak”.
Többször írtam már, hogy a hit gyógyít. Minden agyban dől el. Nyilván a bénulás nem tűnik el egy gerincsérült embernél, de ahelyett, hogy az önsajnálatban dagonyázna, elkezd hinni az életben, bízni önmagában. Guttmann betegei is ezt tették. Rájöttek, hogy attól, mert nem tudnak járni, még ugyanazok belül, akik voltak. Ugyanazok a gondolataik, a vágyaik, ugyanúgy szeretnek, mint mások. És ez a hit óriási erőt adott nekik. Legyőzték a felfekvés okozta fertőzést, más osztályok orvosainak megvető pillantásait, a saját belső félelmeiket. Túlszárnyalták önmagukat.
Mozgássérültek Olimpiája
1948. július 28-án, a londoni, XIV. Olimpiai Játékok nyitónapján Guttmann és kollégái megrendezték a Gerinc Osztály betegei részére az első Stoke Mandeville-i Kórházi versenyt. A 12 kerekesszékes versenyző íjászatban mérte össze tudását. A kórház sikerén felbuzdulva más angliai betegellátó intézményekben is bevezették a terápiás sportolást. A Stoke Mandeville-i Játékokat azután minden évben megrendezték, a résztvevő sérült sportolók növekvő létszámával. Az íjászat mellett atlétika, asztalitenisz, vívás, és kosárlabda sportágakban is megmérettethettek a versenyzők.
A holland, belga, lengyel és francia hadisérülteknél is elkezdték a sport erejét használni a rehabilitációban, a második világháborút követően. Négy holland hadisérült 1952-ben Stoke Mandeville-be utazott, hogy részt vegyenek a játékokon, és megmérkőzzenek az angol veteránokkal. Ez az első nemzetközi versenyt jelentette. Guttmann alapozta meg a Paralimpiai Játékokat.
Légy önmagad Guttmanja!
A csodadoki receptjét nem csak mozgáskorlátozottságra lehet alkalmazni. Szenvedj bármiféle testi és lelki bajtól, gondolj mindig erre a fantasztikus elmére és az ő veterán „fiaira”. Légy önmagad Guttmanja! Kezdj el hinni magadban, a gyógyulásodban, az életben! Bárki képes a halál bűzös torkából főnixként kirepülni és tapasztalásokkal a háta mögött egy megújult, sokkal erősebb emberré válni.
Kövess